Eötvös József Gimnázium, Budapest - 2024.12.11

A Láthatáron Csoport Akárki című előadását 2024
decemberében néztem meg az osztályommal. A gyerekek
bejövő gimnáziumi osztályként többnyire gyakorlatlan
színháznézők, illetve legtöbbjük csak hagyományos
kőszínházi előadásokat látott még, éppen ezért
örültem annak, hogy mennyire magától értetődően
váltak nyitottá az előadás első pillanatától a
játékos, interaktív és újszerű formanyelvi
megoldásokra. Elmélyült figyelemmel nézték végig az
előadást, aminek a témája is végig lekötötte őket
(melyik kamaszt ne érdekelné felfokozottan az élet
értelme), de a színészi játék, a Soundpaintiges
poénok, belassítások, ismétlések is nagyon tetszettek
nekik. (A „tetszett” itt azt jelenti, hogy éppen
annyira mozgatta ki őket az előadás néhány jelenete a
komfortzónájukból, amennyire ez jóleső volt számukra.)
Az előadás utáni beszélgetésben kiemelték, hogy a
színészek alakításai, az, hogy testközelből nézték
végig az Akárki életszakaszait, mélyen megérintették
őket. Bár érezhetően az előadás hatása alatt álltak,
szívesen végigmentek a felkínált feldolgozó játékokon
is – felszabadultak voltak, de nem hülyéskedték el a
feladatokat – ebből is látszott, hogy jólesett maguk
felől is reflektálniuk a látottakra. A Láthatáron
azért jó, azért hívom őket sok osztályomhoz, mert
egyszerre kínálnak valódi, minőségi színházi
élményt és a gyerekeket megmozgató drámajátékos
feldolgozást. Tanárként számomra nem kérdés, hogy pont
az ilyen tanórai keretekből-kilépős közös művészi
és szellemi élményekre van szükségünk ahhoz, hogy
viselni tudjuk az oktatási rendszer mindennapos nyűgét s
nyilait. A Láthatáron előadásai hivatkozási ponttá
válnak az osztályok beszélgetéseiben; az Akárki több
mozzanatára (a hivatali jelenetre és a parafadugós
szavazásra) később a magyarórákon is visszatértünk,
kapcsoltuk őket az aktuális olvasmányaink
feldolgozásához.