Láthatáron  Csoport – Hagyaték

Alice Miller A tehetséges gyermek drámája és az igazi én című könyvét nem kell bemutatnunk a szakmabelieknek. A sokunkra katartikus élményként ható mű, amelynek gondolatait gyakran használjuk terápiás munkánkban, szinte paradigmaváltást hozott a gyermekkor és szülő-gyerek kapcsolat pszichoterápiás nézőpontja tekintetében. Nem kisebb döbbenettel olvastuk Alice Miller 2010-ben bekövetkezett halála után fia, Martin Miller pszichoterapeuta tisztázó, leleplező könyvét A tehetséges gyermek igazi drámáját, amely nyíltan beszámol a világhírű gyermekkorkutató saját fiához fűződő valóságos, bántalmazó, traumatizáló kapcsolatáról. Anyja árnyékából előmerészkedve Martin Miller a transzgenerációs trauma pusztító hatásáról beszél, amikor bemutatja saját gyermekkorát és szüleivel való viszonyát. Noha sokat hallottunk már Melanie Klein vagy Bruno Bettelheim gyerekeivel való kapcsolatáról, és tudjuk, hogy Róbert Gida gyerekkora sem volt felhőtlen, a könyv mégis bálványdöntésként hatott.

Hasonló döbbenet és értési vágy vezérelhette Feuer Yvette-t a Láthatáron Csoport független színház vezetőjét, amikor rátalált a könyvekre. Ezek alapján Tárnoki Márk rendezésében létrehozták a Hagyaték című előadást, amelyet a pandémia során többször streameltek. Feuer Yvette és Rába Roland szenvedélyesen játsszák, élik, félik, vetítik és szenvedik az üldöző és áldozat, az áruló és túlélő állandóan váltakozó szerepeit. Időcsúszkákban, projekciókban, érzelmileg túlfűtött számonkérő monológokban, és a valódi pszichológiai dialógust nélkülöző párbeszédekben jelenítik meg a múltat és a jelent. Majd a jövő többféle perspektíváját az előadás utolsó fél perce villantja fel, a nézőre bízva az állásfoglalást, hogy mit is kezd azzal a hatvan percnyi indulattal, kétellyel, szorongással és zaklatottsággal, ami belékúszott, és nem hagyja nyugodni.

Rövid írásunkban nem színikritikára vállalkozunk, és az alaposabb lélektani elemzéshez is szűkösek a keretek. Csupán igyekszünk érdeklődést kelteni a könyvekhez és a darabhoz, és talán az előadás után bennünk rekedt érzések feldolgozásához is hozzájárul az a számos kérdés, amelyekre sokféleképpen válaszol a dráma és az igazi dráma.

Ki a felnőtt és ki a gyerek? Milyen mechanizmusok játszanak szerepet abban, hogy áldozat vagy túlélő legyél? Vajon milyen eszközöket legitimál a túlélés mint legfőbb cél? A maga konkrétságán túl, milyen általános intrapszichés, társas és társadalmi jelenségekre és traumákra reflektál Alice származástörténete és sorsa, Martin származástörténete és sorsa? Bár egyazon család transzgenerációs történetét jelenítik meg, mégis nehezen fűzzük őket össze, hiszen a homályos titkok és traumák, az ezeket övező évtizednyi csendekből előbukkanó gyilkos és dühödt indulatok nehezen illeszthetővé, fragmentálttá teszik az egyéni sorsukat és a kapcsolatukat is.

Vajon hány szereplős a darab? Egy vagy kettő, három vagy sok, hiszen az apa árnya, akinek brutalitása és gyűlölete belengi a teret, hol az anyára, hol a fiára vetül, hol egyikükben, hol másikukban ölt testet. Ki kicsoda valójában? Vannak-e individuumok, vagy az összes élő és holt rokon együtt dulakodik ebben a két testben?

A kiüresedett, értékeitől megfosztott polgári miliőt megjelenítő, díszlettelen “díszletek” közt játszódó darab vége kettős kimenetelt sugall… Nem egyértelmű és megnyugtató a megoldás, miként a fenti kérdésekre sincsenek egyértelmű válaszok. Csak a terápiába vetett bizodalmunk alapján reménykedhetünk a pozitív kimenetelben…

(A darabot a Magyar Családterápiás Egyesület ezévi vándorgyűlésén online nézhette meg a tagság, amit beszélgetés követett a szereplőkkel és a rendezővel.)

Árkovits Amaryl, Dorn Krisztina